Persze, hogy van abban menekülés, amikor az ember 36 évesen feldob mindent és egy hirtelen döntéssel elköltözik egy másik városba. Lehet, hogy ez a midlife crisis valójában, csak amikor te vagy benne, nem egy színész, akkor nehezebb felismerni...Egyszerre rámgurult az élet súlya. Ha banállistát kellett volna írni, az így néz ki: 1)kirúgtak 2)biopsziára küldtek 3)a pasim elhagyott. Az előbbi kettő egyébként egy napon történt, ami mellesleg jó példa arra, hogy felesleges ünnepelni addig a Karácsonyt ezen a planétán, amíg emberek a kegyetlenséget ilyen jótét lélekkel gyakorolják és bármiféle továbbgondolás nélkül mossák kezeiket mások könnyeiben. Nem hiszem, hogy jó ember lennék, de vannak dolgok, amiket az ember nem tesz meg; vagy ha megteszi, utána legalább bocsánatot kér….

Zötykölődtem a taxiban, úton a biopsziára, mellettem a kartondoboz, benne az elmúlt két hónap munkájával és sütött a nap! Nagyon!

Engem nemigen rúgtak még ki, gyakorolnom kellett az érzést, de semmi mást nem éreztem, csak dühöt, hogy miért nem tudtak várni egy napot, bazmeg? hogy mondjuk holnap, amikor már tudom, hogy életben leszek-e egy év múlva...Olyan meglepődött arccal láttam magam kívülről, mint amikor a hullámvasút tetején kiugrik a kezedbe szorított pohárból az üdítő és tudod, hogy a pár századmásodpercnyi tehetetlen lebegés után kérlelhetetlenül beteríti az alant várakozókat. És ezért főleg magadon lepődsz meg, hogy hiszen tudod, hogy így működik a fizika és mégis meglepődsz, amikor valóban megtörténik, amikor működésbe lendül az elmélet.

Persze, hogy láttam, hogy milyen szép Budapest!

Minden belső udvarnak, minden lépcsőnek, minden lehugyozott szegélynek, minden foszló gipszstukkónak a homlokzaton története van, rengeteg ember életideje kötött bele ezekbe a dunaparti kövekbe; az enyém is, ez az én városom, az én helyem, az én kitéphetetlen gyökérzetem, a hely, ahol megtanították nekünk, hogy az abszurd a valóság, bármi megtörténhet és ezért csak annak örülj, ami van, álmodni szinte tilos, hiszen a cselekvés majdnem lehetetlen, a lehetőségek száma csekély.. Ahol a köréd rajzolódó körülmények és eshetőségek mintázata néhol már olyan súlyos, hogy élesen és közelről látod az elviselhetőség határvonalát és meg kell tanulnod elbírni a rádhulló rendszert, ahelyett, hogy teremtenél vagy megvalósítanál. Ahol kiskatonája vagy egy őrült diktátornak és az egyéniségednek minden egyes kis szikrája viseli a teljesen lényegtelen címkét és pontosan ezért az itt élő emberek a tiltott gyümölcs édes ízével a szájukban, lázadva álmodnak, alkotnak és hoznak létre gyönyörűbbnél gyönyörűbb dolgokat, ahol a zenekarok tiltott helyeken lépnek fel, ahol az igazi könyv fénymásolva terjed, ahol minden illegál, ami érték és minden legál, ami szar.

Mert sírva vigad a magyar.

Ahogy suhantunk a májusi napfényben és persze, hogy pörgött előttem-bennem mindaz, amit az elmúlt tizenöt évben itt átéltem. A terek, a sarkok, ahol Edda-szinten mindegyiken álltam már, vártam már, néztem már, csókolóztam már, nevettem már - ahol B várt a szemerkélő esőben, ahol  leesett a fagyi a tölcsérből, ahol ittuk a rumot tisztán, jéggel, ahol megmutattam neki a mangólassit, ahol a lépcsőn ülve ettük a forró quesadillát éjjel, munka után és olyan fáradt volt, hogy nem tudott már beszélni sem, de mégis ott volt és velem akart lenni, hogy megpuszilja a vállamat; ahol egy másik lépcsőn ülve gyűlölöm és bármit mesél, nevet, mond, vagy próbál megosztani, abba belekötök... mert éppen akar engem, de tudom, hogy nemrég még nem akart és nemsokára megint nem fog akarni...Gyűlölöm, mert nem szeret engem, ahogy én őt pedig igen, és ezzel nem lehet mit csinálni. Több, mint egy éve nem láttam és akkor is csak arra emlékszem, hogy sokszor elmondja, hogy nem és nem, és ahogy jöttem le a lépcsőn, minden egyes emeleten hallottam, ahogy összeomlik az a szint mögöttem, aztán a lépcsőfokok, a korlát, a lépcsőház maga, a ház, az utca, a kovácsoltvas kerítés, a platánfák, a Délibáb utca (iróniabazmeg!), aztán az egész Hősök tere...Akkor még azt hittem, Budapest nem, mert volt munkám, néhány ember, aki szeret és akit én is szerettem és néhány  cél, amit el akartam érni.

Ott a májusi taxiban, egyedül, munka nélkül és lehetséges, hogy az élet továbbélésének lehetősége nélkül megértettem, hogy akkor, másfél évvel ezelőtt, Budapest is összeomlott már, de azt annyira nehéz lett volna belenyomni a tudatos tudatomba akkor, hogy csak tudat alatt hagyott egy azóta is üzengető lenyomatot. Ha most meg fogok halni, akkor… Akkor az van, hogy én egy nő vagyok és az én egész eddigi életemnek a célja az lett volna, hogy beleérkezzek B életébe és onnantól mi legyünk az életünk és a bennem létrejövő kisbabáink. Nem egy akármelyik férfi életébe, nem a korom miatt, nem az élethelyzet vagy a családtervezés vagy a lakáshitel miatt, nem az unalom miatt - nem. Konkrétan B az a személy, akivel nekem itt és ebben az életben ez lett volna a dolgom és ennek semmi oka és magyarázata nincs és mégis rohadt biztos és nyilvánvaló volt. Talán az íz, a hang, a jobbik önmagunk, az ismeretlen jövő és a biztos őrület ígérete, amit megélhettünk volna, ha nem szarunk be attól, hogy elbírjuk-e... Nem tudom. És ha most meghalok, az is helyes, mert nincs tovább út ami számít, csak a lényeges másolata áll még előttem, valaki mással élni, valami mást csinálni, valami mást elérni, mint ami a dolgom lett volna.

Aztán megkaptam a biopszia eredményét és legnagyobb megdöbbenésemre negatív lett. Az a csomó most mégsem akar rosszat. Annyira a legrosszabbra készültem, hogy a barátaimtól kapott vigasztaló szavak ellenére csakis arra készültem. A jobbik verzió fel sem merült. És egyszercsak ott álltam, hogy semmi baj mégsem, élek, élni is fogok. És akkor most mi? Úgy éreztem magam, mint a csúzliba szorított kavics és abban a pillanatban ki is lőtt az istennyila.

Persze, hogy azonnal megértettem mindent! A következőkre jöttem rá és határoztam el egy szemvillanás alatt:

1) B nincs többé.

2) És akkor bizony, másfél évvel ezelőtt, tényleg meghalt nekem Budapest is, vele együtt. Nem akarok itt tovább élni, nem akarok itt egy másik munkát keresni, nem akarok itt egy másik családot alapítani, nem akarok ennek a közösségnek a része lenni. És csak azért nem tudtam ezzel eddig is szembenézni, mert azt akartam hinni, hogy csak egyvalamit veszítettem el, nem pedig mindent. De most már elbírom ezt az élményt.

3) Attól, hogy elveszítettem, még nem jelenti azt, hogy nem marad az életem része, vagyis inkább a múltam része, mert az életem része nem maradhat tovább, mert B léte MINDENT megváltoztatott és ha továbbra is görcsösen ragaszkodom ennek a nem-megértéséhez, akkor beletapadva élek tovább a múltban, így létrehozva egy tulajdonképpen nem is létező jelent.

4) És mivel éppen most derült ki, hogy nem fogok meghalni egyelőre, miért kellene tovább pazarolnom az időmet egy nem létező jelenben? De ha nem ez a jelen, akkor mi az? Vagy inkább mi legyen az?

5) És akkor rájöttem, hogy most kaptam meg a Varázsceruzát!!! Azt rajzolok, amit akarok és amit rajzolok, az valóra válik!

6) Teljesítettem, amit kell, tanultam, helytálltam, megbízhattak bennem, csináltam pénzt, hellyel-közzel fizettem az adót, rengeteg hibázással ugyan, de próbáltam rendes gyerek lenni… De semmit sem valósítottam meg az álmaimból és egyáltalán nem úgy élek, mint ahogy álmodtam, ahogy elképzeltem, ahogy szerettem volna és én magam sem olyan vagyok, ahogy álmodtam, ahogy elképzeltem, ahogy szerettem volna. Nem vagyok, nem lettem az, akivé válni szerettem volna és ez csak azért van így, mert nem azt csinálom, amit kellene. De mit kellene?

7) Megyek Londonba.

A következő két hét alatt vettem egy repülőjegyet, összepakoltam a lakásom, befizettem a számlákat, lemondtam az előfizetéseimet, elmentem kontrollvizsgálatokra és megcsináltam még egy Budapest special, fantasztikus termálfürdő kúrát, ami nekünk magyaroknak szerencsére benne van az egészségbiztosításban. Az interneten foglaltam egy szobát és jelentkeztem mindenféle vacak állásra, hogy az érkezésem napját már állásinterjúkkal tölthessem. Mindent megtettem, amit egy felnőtt ember hasonló helyzetben megtenne.

Aztán megindultam Londonba. Hogy egy ideig ne legyek megint felnőtt ember. Taking a gap year from grownup life.

Nem tudtam, mi lesz velem, mit akarok és hogyan, de ebben mindháromban biztos voltam. Hogy azért megyek, hogy NE TUDJAK.

Csak ugrottam.

Mert azt mondják, ha ugrasz, úgyis alád kerül valahogy a mentőháló.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.