Úgy szeretek élni, mint ahogy lélegzem: üres vagyok, beszívom a levegőt, tele vagyok, kifújom a levegőt.

Amikor tele vagyok, elégedettség tölt el, látok megvalósulni mindent – vagy épp csak kicsit -, amit elterveztem.  Körbenézek a világomban, észreveszek mindent, amin változtatni szeretnék és van is hozzá energiám. Terveket szövök, társakra találok, cselekszem, teremtek, haladok, lépek.

Aztán valaki lép egyet a Nagy Központi Sakktáblán, születik egy döntés, ami kihat rám is, vagy épp én szülöm a döntést, vagy éppen semmi feltűnő nem történik, csak fújdogál a szellő a fülem mögött, mikor biciklizem.

És a levegő elkezd fogyni, a dolgok összecsúsznak, minden balul sül el és én sokszor megijedek. Mert ahogy érzem a véget, hirtelen félni kezdek a jövőtől. Hiszen ha a vég bizonyossá válik, az „azután” lesz szembetűnően bizonytalan. És én még nem vagyok elég bölcs a bizonytalansághoz.

Aztán elfáradok a félésben és kíváncsi leszek az összeomlás dinamikájára, szemlélődöm, figyelek. Hirtelen olyan logikusnak tűnik a káosz, felismerem az okot és okozatot, a könyörtelenül átlátható rendszert, de persze már csak akkor, amikor kipottyantam belőle. És ettől nevetnem kell magamon, hogy mennyire kisszerű, pitiáner kis fogaskerék vagyok én ebben az istenadta gyönyörű világban, csak játszom a játékot, amibe születtem, pedig azt hittem, én találtam ki. Aztán még jobban kell nevetnem, amikor rájövök, hogyha nem az arisztotelészi logika földrészére születek, akkor még ezt sem így gondolnám. Még a véleményem sem az enyém, többet tudnék az alázatról és arról, hogy mit jelent, hogy minden egyszerre történik és közben nem történik semmi. Hogy milyen az, amikor valami is-is, vagy sem-sem és mégis igaz anélkül, hogy bármit is kizárhatnánk.

És akkor már nem nevetek, mert becsapódik egy ajtó és a huzat kinyit egy másikat. Én meg ott állok a nyílásban, az ajtófélfának dőlve, a levegő elfogyott és ki kéne lépnem, de nem merek, mert öreganyám nem egy rohadt kis buddhát őrzött a kredencen, hanem a fekete bibliát és seprűvel kergetett a katolikus hittanra. Szegény jézus, ha tudná, mennyit félünk a nevében, csak csóválná a fejét és egy pattintott ujjal belevágna az újkor nagy ingatlanfejlesztésébe: szodoma és gomorra lakópark a vatikán helyén, azonnali beköltözéssel!

Nem tudom, hogy tudja-e. Azt viszont tudom, hogy nézem az ürességet és félek lépni, mert a lépésem ugrást jelentene, zuhanást a semmibe- és akkor talán ő, talán más, talán senki, talán csak a fuldoklás a léghiánytól kilöki a lábam és már azon kapom magam, hogy megyek, hogy lépek, hogy lélegzem és nem a semmi jött, csak valami teljesen más, de én én vagyok, látok, hallok, érzek, tapintok, szagolok, a szívem ver, az ózonlyuk tágul, olvad grönland, hollandia gátakat épít, az indonézek piacra mennek, felgyullad egy olajkút, épp kihal a tengeri tehén, miközben a portugál halászok útra kelnek, las vegasban nagy a tét, ahogy pakisztánban is, de azért apám felszáll a biciklire és én is leviszem a kutyát, hátha meghalljuk, ahogy a nagymező utcában nőnek a platánok.

Semmi sincs és minden van. Élünk – ez az egyetlen bizonyosság.

„Három negatív szó: Nincs, Semmi, Baj.” (Fodor Ákos)