Jégcsapok szilánkjai sivítva – sikítva

szaggatják a járda szürke, renyhe testét.

Izzadó vízcseppek rebbennek szerteszét.

A nap árasztja melegét,

mégis fagy a kép, a járda csak szakad.

Rések nyílnak rajta, sorban, mintha

varrógép marta volna fel szoknyám szegélyét.

A pillanat merevvé feszül az olvadó melegben.

Élesen és szikrázva szakad be az aszfalt,

döndülve nyílik meg az ismeretlen

mélység a város alatt.

A téglafalak repedeznek, homlokzat

bukik alá négy emelet magasságból,

lassan remegve töredezik a horizontom

és halott – fagyottan már nem is várom,

hogy lelepleződjön a titok, a kérdésre

kapjam a választ… „Amögött mi van?”

Érdeklődés nélkül figyelem, milyen lesz a Semmi.

Fehér vagy fekete? Alvadt vérszínű,

És elbújhatok majd a végtelen melegbe?

Tompán koppan a csend.

Álmos zúgás a hangod, visszatérek a „Légy – ott”

zavarába, mintha máma

minden megváltoztatható – lenne.

Magányom sötét és szikár, jelét hordozom

homlokom tengelyében.

Diszkréten üvöltök belül, hosszú szempillád

meg sem rebben.

Egyik metszőfogad ferde és érzem vállam

szemérmetlen vágyát, mely harapását kívánja.

Meddig ülünk még itt?

Nem hallod, hogy észvesztve sikoltok, hogy csókolj?

Dönts a falnak, érezzem

tested különbözőségét, amely értelmét

csak bennem nyeri el?!

Ments meg minket ebben a pillanatban,

Hiszen a következőben széttörhet minden

és feketefehéralvadtvérszínű Semmi

ölel karjaim helyett, csendben.

Hangok nélküli színek távoli kavalkádja.

Hát nem érted, hogy nem a jövő kell?

A Most igéz; a remény,

Hogy érezhetek s felmelegíted szívem.

Tompán koppan a csend.

Kiáltásom elhal a hulló hormonok

Sűrű ködébe veszve.

Kérdezel valamit. Mosolyom a válasz

És decensen,

-Mintha mi sem történt volna –

Eszem tovább a salátámat.

2005.04.27.